Milánó 2nd chance

Január 4-én ismét útra keltem hajnalban, hogy visszatérjek Itáliába 9 hónapra egy huzamban. Így azért leírni, sőt még belegondolni is azért egy picit kemény. Úgy terveztem, hogy most kevésbé lesz zűrös a vasárnapom és majd jó sokat alszom és ez természetesen nem jött össze. Ráadásul a taxis még fel is hívott 0.30-kor… No mindegy, ennek ellenére most is csinálok egy kis reklámot a Hordár Taxi-nak, szal ha reptérre utaznátok és sok csomagotok van akkor hívjátok őket nyugodtan! Ha kell számot majd tudok adni 🙂 A repcsi út most sima ügy volt, még azt is mondhatnám, hogy talán élveztem is. Felszedtem a csomagjaimat és útnak indultam a hostjaim háza felé, ugyanis 3 napot teveztem Milánóban tölteni. A hétfőre úgyis kellett szabit kérnem, szerdán meg ünnep volt, így a keddet is inkább kivettem. Kb. fél 11 körül érkeztem meg a szállásomra, ami távol volt a központtól, de metróval elég jó volt az összeköttetés. Lepakoltam, egyből kaptam kulcsot meg térképet és kérdeztem pár támpontot, hogy mit érdemes megnézni, merre induljak. Mondták, hogy rengeteg jó múzeum van, festményekkel, mire én mondtam, hogy na, azok pont nem érdekelnek, így itt ez a mutatvány megbukott. Valamikor egy órakor indultam útnak és hol máshol kezdhettem volna, mint a duomo-nál. Sikerült még elkapnom a karácsonyi vásárt, így mondhatom, hogy Milánó megmentette Olaszország becsületét a karácsonyi vásárok terét illetően. Minden pont olyan volt, amilyennek egy kis hangulatos karácsonyi vásárnak lennie kell, legalábbis amihez szokva vagyunk 😉 A dómba minimális összegért be lehetett jutni és nagyon sorban sem kellett állni, úgyhogy nem hagytam ki. Meglepő módon az ellenőrző katonák is rendkívül udvariasak voltak és még angolul is beszéltek. A dóm pedig egyszerűen lenyűgözött belülről (kívülről már korábban is). A hatalmas oszlopok, a gigantikus méretű rózsaablakok… asszem erre mondják azt, hogy tényleg lélegzetelállító. Legalábbis számomra ott, akkor ilyen élmény volt!

A dómba váltott jegy érvényes volt a dóm múzeumba is, ami főként a dómhoz kapcsolódó szobrokból, faragványokból és egyéb díszítésekből állt. Érhető módon persze. Miután végeztem a dóm téren elsétáltam a várhoz és mivel már kezdett sötétedni egy pizza szelet elfogyasztása után hazaindultam. Mivel közel laktam egy újonnan épített „felhőkarcolós negyedhez” így a hostjaim javaslatára ott szálltam le és onnét gyalogoltam haza. És ha már Torinóban nem sikerült kipróbálni, akkor itt épp a lila metróvonal volt vezető nélküli, így elől-hátul lehetett látni az alagutat. Először amúgy nem értettem, hogy a peron miért hasonlít egy zárt fülkére, de gondolom egy extra biztonsági megoldás ez. Bár szerintem Pesten nem fognak ilyent felszerelni. Nos, ugye a megálló az épülő negyed közepén van. Az épülő azt jelenti, hogy még nincsenek lakosok és eléggé horror feelingem volt, amikor a korom sötétben értem már a felszínre, a metró lejáró egy része le volt zárva palánkokkal, aztán a nagy építkezések, meg az üres épületek, a kissé sáros, latyakos utak… hát ejjha. Szerencsére 1-2 ember azért lézengett, meg a teljes kétségbeesés előtt még sikerült megtalálnom a hazafelé vezető utat 🙂 Sajnos nem tudom, hogy mi történhetett velem, de sajnos tavaly májusban jöttem rá, amikor Bécsben voltam az Eurovízión, hogy iszonyat elromlott a tájékozódási képességem. Valamiért teljesen elvesztettem :S és ez most a további napokban csak még inkább előjött. Bár szerencsére szerda délutánra kicsit sikerült összeszednem magam 😉

Kedden sikerült annyira kipihennem az előző napi utazás fáradalmait, hogy 10.30-kor úgy keltettek. Így bedobtam egy gyors reggelit és a 11re megbeszélt találkozóra fél órás késéssel érkeztem meg. Palival (tudjátok még az egyetemről ismerem és ő gájdolt októberben is) és egy haverjával töltöttem ezt a napot. A Navigli nevű negyedben kezdtük a napot, ami most sajna eléggé kihalt volt a rossz időre való tekintettel, de egy ilyen új, felújított rakpartos, csatornás részről van szó, ami elméletileg nagyon népszerű a fiatalok körében és esténként tele van. Egy olyan helyen ebédeltünk, ami leginkább Budapesten a Karavánhoz hasonlítható, csak itt a teljes fedett volt. Különböző tipikus olasz kajákat árultak. Én polentát ettem vargányával, ami tulajdonképpen valami kukoricadara asszem. Kaja után tovább sétálgattunk és végül a dóm téren lyukadtunk ki ismét. Közben megnéztük a San Lorenzo bazilikát, meg előtte a híres San Lorenzo oszlopokat. Nem terveztem, de végül mégis felmentem a dóm tetejére, mivel rá kellett jönnöm, hogy igen… tényleg nincs nagyon sok mindent tenni Milánóban… Volt liftes és lépcsős megoldás, természetesen az utóbbit választottuk, mert az olcsóbb volt, de abszolút nem volt vészes. Összességében egy félkört lehetett menni és konkrétan a tetőre is rá lehetett menni. A kilátás nem volt vmi nagy szám –sajnos nem volt teljesen tiszta az ég-, de tök jó volt látni a Porta Garibaldis másik új felhőkarcolós negyedet. És igazából ott fenn értékeltem mindent át, amit előző nap a múzeumban láttam a szobrokról, vízköpőkről és egyéb díszes faragványokról, hogy tényleg milyen aprólékos, részletes és különböző minden.

A dómtető végeztével elsétáltunk még a kastély mögötti parkba, aminek a végén egy szép diadalív áll. Valamikor 6 után köszöntem el Paliéktól és otthon közösen vacsiztunk este.

Szerdán délelőtt összepakoltam és csak sétálgattam egy picit Milánó egyik külsőbb részén, amiről utólag rájöttem, hogy iszonyat közel van a fő pályaudvarhoz. Ez pedig megint csak azt erősítette bennem, hogy a térképen lévő távolságok a valóságban sokkal kisebbek. Amúgy fura, hogy a január 6 ünnep nap volt, tehát normál esetben az emberek nem dolgoztak, viszont az összes ruhabolt nyitva volt… Délután átsétáltam a Porta Garibaldihoz, hogy ismét lenyűgözzenek a felhőkarcolók, meg most még közelebb mentem a zöld ikertornyokhoz, így testközelből is szemügyre vettem őket. Bár most kevésbé voltak zöldek. Utolsó állomásként pedig elmentem a temetőbe. Viktor már többször ajánlgatta mi pedig hülyén néztünk rá, hogy minek menjünk egy temetőbe… És be kell valljam őszintén tulajdonképpen tényleg ez Milánó egyik legnagyobb látványossága. Már maga a központi épület hihetetlen nagy. A temető pedig mint egy nagy szabadtéri múzeum. Elméletileg híres milánóiak vannak eltemetve és minden egyes sírkő egy külön műalkotás, de tényleg! Sőt, rengeteg kripta is van, amik már-már külön kis kápolnáknak is megfelelnek. Innen gyalog mentem haza és picit belekeveredtem asszem a helyi china town-ba is 😀 Nem titkolt célom az volt, hogy nappal is meghódítsam a lakáshoz közeli új negyedet és most egy fokkal jobban vettem az akadályt 😉 20.25-kor indult a vonatom és fél 12-re meg is érkeztem Savonába. A liftből kiszálltam az 5-en és meglepődtem, hogy mennyi színes esernyő van a folyosón, de leginkább azon háborodtam fel, hogy kulcsot másképp kellett betenni a zárba és erről miért nem szólt senki. Szerencsére nem sokáig erőlködtem, mert még időben leesett, hogy azért nem megy a kulcsom a zárba, mert mi a 6-on lakunk és ráadásul, oda próbálkoztam bejutni, ahol a legkedvesebb szomszédunk lakik 😀 Kedves meglepetésként Viktortól mindenki kapott egy-egy nyakláncot, Amelie-től pedig csokit kaptunk. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy a mostantól együtt töltött idő más, talán jobb lesz. Talán ez volt az első lépcsőfok?

Ha Milánót kellene összegeznem, akkor annyit mondanék, hogy 2 nap bőven elég rá és még mindig várom, hogy lenyűgözzenek az olasz városok. Talán Torinó egy fokkal jobb volt. Mindig, mindenkinek azt mondom, hogy Budapest mennyire szép és nagyszerű, most ez csak tovább erősödött bennem. Viszont a milánóiak „vendégszeretetből” jelesre vizsgáztak: amikor útbaigazítást kértem mindenki nagyon segítőkész volt, egy nő pedig konkrétan elsétált velem a helyes metrólejáratig és még a személyzetet is megkérdezte nekem.